Logo

The Theory of Midnight Souls

Az Éjféli Lelkek története

Scout

 
Már majdnem úgy tűnik, hogy egységes részlet.

 

 

1957 november, talán december. Hyde Park.

 

 

- Úgy hírlik, a Golconda felé vezető ösvényt keresi, és évszázadok, talán évezredek óta, mióta él, nem tévesztette a célt a szeme elől.
- Na és, megtalálta?
Necris fenyegető mozdulattal emelkedett fel ültéből; de Finn visszanyomta a vállát. Roderick figyelmeztető hangon válaszolt Scoutnak:
- Ha van merszed, kérdezd meg tőle ugyanígy, amikor majd visszatér.
A férfi legyintett.
- Á, menjetek a picsába. Idealista barmok gyülekezete vagytok mindannyian.
Fölpattant a helyéről, és fölrobogott a lépcsőn. Amikor becsapódott utána az ajtó, egy percig néma csöndben nézték egymást a többiek.
- Ha nem fogtok le, megölöm – jegyezte meg Redlea semleges hangon.
- Állj be a sorba – mordult rá Beslan.
- Mégis miért kellett játszani megint az irgalmasrendit, és magunkhoz venni? – kérdezte Messie – Akárhányszor meghallom, ahogy megkérdőjelezi az egészet… mindent amit művelünk, a saját kezembe vág a bicska, amelyik kinyílik a kezemben.
- Mert erre való a kotéria – felelte Asker nyugodt hangon – és ezt csináljuk, amióta csak elkezdtek minket neveken nevezgetni. Te is így kerültél ide, és szinte mindenki más is.
Összenézett Roderick-kel; a Brujah bólintott.
- És ha itt lenne a parancsnok – mondta Necris izzó hangon – ő is ezt akarná.
- Persze, nyilván, úgy, hogy ez a pöcs folyton azt fikázza, hol mennyire nevetséges az egész, amit gondol? – Redlea felcsattant – És ahogy az Atyjáról beszél? Erősen kétlem, hogy nem tépné le az arcát.
- Igen, így. Neki ez fontos lenne.
- Scout egy nyomi kis tudatlan volt, két perc alatt elvérezne az utcán – figyelmeztette Roderick – de ugyanilyenek voltunk mindannyian. Erről nem árt nem elfeledkezni. Na, tessék… tegyétek meg tétjeiteket. mennyi ideig maradt volna életben, miután otthagyta az Atyja? Egy nap? Két nap?
- Maximum néhány óra – felelte sötéten Necris.
- Ha már belefutottunk, hagytuk volna ott, hogy Őrjöngésében mindannyiunkról lerántsa a leplet?
- Mondjuk, belefojthattuk volna a Temzébe.
- Te sem gondolod komolyan – Asker komolyan rápillantott Redlea-re.
- Egyelőre legalábbis csupa időpocsékolás. Tanítjuk, rongyosra dumáljuk a szánkat, kiképezzük, hogy ne a saját kezébe lőjön, ha kezébe vesz egy puskát, de ilyen erővel egy darab követ is megpróbálhatnék együttműködésre bírni – morgott Messie.
- És ha már egyszer abbahagytuk a lélekhalászatot, most minek kellett megint elkezdeni? – kérdezte Tex morogva.
River és Kjetil összenéztek.
- Mert háború van – felelte Roderick.
- Hát én ezt kurvára nem így látom! – vágta oda dühösen Red.
- Mert bolond vagy – felelte vigyorogva Beslan – Mi a francot csináltunk az elmúlt néhány hónapban? és különben is, mikor volt béke ebben a francos városban legutóbb?
- De a felderítésnek is jó, ha sok emberünk van, a franc a kemény fejedbe – vette át a szót Roderick – Mert te rohadtul jól ismered a Sabbatot, tudhatnád, hogy ennyivel nem elégszenek meg, és nem tűrik, nem fogják annyiban hagyni, hogy úgy megalázzák őket, ahogy Lord tette. A Herceget megtévesztheti a látszat, Fey meg Misha hagyhatja magát áltatni, bár ők tudják, hogy mi az igazság. De mi vagyunk az első védelmi vonal…
- Az egyetlen védelmi vonal, baszod.
- Oké. Érted? Mi nem lehetünk vakok. Nekünk észnél kell lenni. Mirajtunk áll a város védelme, és a képességünkön, hogy mindenhol ott legyünk. Egyelőre.
- Kaphatnánk valami plecsnit – vigyorgott Beslan – Hős Városvédő, vagy tudomisén. A ruszkiknak is volt egy csomó hasonló, lehetne nekünk is.
- Én megszavazok neked egyet – mondta Chidder – érezd magad kitüntetve.
- Mi kongatjuk a harangokat, mint valami Quas… mi volt annak a nyomoréknak a neve?
- Quasimodo – felelte Asker félmosollyal – olvashatnál többet, Messie.
- Ja. Kötni ne tanuljak meg?
- Hé, Mess – Roderick rászólt – Mutass tiszteletet.
A férfi ránevetett a Nosferatura.
- Mondjuk Beslan túl szép ahhoz, hogy Quasimodosat játsszon…
- Menj a francba, tesó – a fehér hajú elvigyorodott, beletúrt a zsebébe, és előszedte a cigarettás dobozát, és felállt, elindult fölfelé – Na jó, Scout kap tőlem még egy esélyt.
- Ez már a sokadik még egy esélye nálad! – kiáltotta utána Redlea jó hangosan, hogy lehetőség szerint Scout is meghallja odakint.
Asker felállt, megcsóválta a fejét.
- Hova mész? – kérdezte Roderick.
- Az Ifjak után.
- Beslan csak cigizik, magas ívből tesz Scoutra. Ha a kölyök beszól neki, majd jól laposra veri. Ne aggódj.
Az öreg Nosferatu megrázta a fejét.
- Nem ezért aggódom. Mindjárt jövök.
Bocsánatkérő mosollyal kilépett közülük, elindult fölfelé a lépcsőn. Beslant az ajtó mellett, a falnak támaszkodva találta, karba tett kezében ott izzott a cigaretta vége.
- Hol van Scout? – kérdezte Asker.
- Gőzöm sincs – vont vállat a fehér hajú, rápillantott a cigarettájára, mintha csak most venné észre, beleszívott.
- Sétálok egyet.
Beslan ellökte magát a faltól.
- Elkísérjelek?
- Köszönöm – Asker megrázta a fejét – Talán megtalálom Scoutot.
- És beszélsz a fejével? Hányadjára? – a Brujah hirtelen úgy érezte, jó volna, ha egyszer minden úgy történne, ahogy Asker akarná. Szelídebben szólt vissza – Hátha most megoldódik.
Ahogy a Nosferatu elbaktatott a fasor alatt, Beslan utánanézett, és tudta, hogy sem ő nem mondta komolyan, sem Asker nem hitte el. Mégis, Askert védi ez a nagy türelme, és nincs kinek üvöltöznie, ha nagyon muszáj. Ő ragaszkodik legjobban az Emberben meglévő Jó foszlányaihoz, hiába ő volt, aki a legtöbbet beszélt az ideák hiábavalóságáról.
Eszébe jutott… igazság szerint Scout óta sokadjára, hogy ő mennyivel élte volna túl saját halálát, ha a kotéria le nem szeleteli a körülötte acsarkodó vadászokat.

 

 

- Most pedig leülsz és nem ugrálsz – mondta a férfi nyugodt hangon, és intett a szemével, hogy semmivel nem érdemes próbálkoznia – Mert megvannak az eszközeink, hogy a székbe kényszerítsünk, amíg meg nem hallgatsz és fel nem fogod, amit kell.
A hatalmas termetű férfinak szó sem kellett; odalépett a szék mögé, és rátette a két kezét a
fiatal srác vállára.
- Rendben – nyugtázta az előző, láthatóan a vezetőjük – Akkor most beszélgetni fogunk.
A nyeszlett testalkatú, tépett ruhájú srác körbenézett; a komor, sápadt arcok, a feketén rávillogó szemek semmi jót nem ígértek további sorsára nézve. Korábban majdnem felnevetett volna, “hát lehetne még ennél is rosszabb?”, de eszébe villant, mi történt néhány órája, és rájött, hogy sokkal jobban van gyulladva, mintsem kedve legyen nevetni.
Sőt őszintén szólva HALÁLOSAN meg van rémülve.
- Kérdezz, ha úgy egyszerűbb – bólintott felé a vezető, és a srácnak nem ártott volna némi mosoly azon az arcon, még akkor is, ha nem volt az ilyesféle luxushoz hozzászokva.
- Mégis kik vagytok ti? Valami kivégzőosztag?
Valaki fojtottan felnevetett hátul. A vezetőjük bólintott.
- Úgy is mondhatjuk. De ne félj, nem rád vadászunk, mert akkor már hamu lennél. A nevem Roderick.
- Ilyenkor illene bemutatkozni – szűrte valaki, egy másik sötét alak, egy a sok közül – félhátulról, némi idegenes akcentussal – Megmentettük az életedet, kölyök.
- Kérte a franc ezt az életet – köpte volna hirtelen felszökő dühvel a srác, megrándult ültében, de a fölé tornyosuló óriás máris visszanyomta a székbe.
- Úgy döntünk, hogy ezt a megjegyzést elengedjük a fülünk mellett – a Rodericknek nevezett, vele szemben ülő alak még mindig nagyon nyugodt volt – Mert még mindig nem tudod, mekkora szarban vagy. Mi a neved?
- Beslan – vágta rá az első dolgot, ami eszébe jutott, de úgy érezte, a vezető a veséjébe lát, és ettől a tekintettől dideregni kezdett; a hatalmas férfi vállain nyugvó kezei hirtelen sokkal súlyosabbaknak tűntek.
Roderick azonban, úgy tűnt, egyáltalán nem zavartatja magát a nyilvánvaló hazugság miatt.
- Hány éves vagy? – kérdezett tovább.
- Ti…zenhét – felelte a fiú, és nem kifejezetten sikerült magabiztosnak maradnia; az egyetlen próbálkozását az ellenállásra, arra, hogy nagynak láttassa önmagát, ezek a férfiak játszva letörték, és most úgy érezte, elkezd kicsire összemenni, kicsire, mint amilyen mindig is volt.
- Kezdheted megszokni – felelt rá egy hang a háta mögül – Mert több nem leszel soha.
A fiú hófehérre sápadt a rémülettől, ami hidegen végigcsúszott a gerincén.
- Redlea, fejezd be – szólt rá Roderick – Nem kell a feszültség. Nyugalom, Beslan. Mondtam, hogy nem fogunk bántani, Textől is hallhattad, azoknál mindenképpen jobbak vagyunk… ha csak az ördög egy hajszálával is.
- Mondd meg neki, hogy mi vagyunk az Irgalmas Szamaritánusok – ismét egy másik, egy sokadik hang hátulról.
- Igen – bólintott Roderick – Úgy is lehetne mondani.
- Azok meg kik? – egy gondtalannak hangzó kérdés a háta mögül, a sötétből.
Egy újabb, hang felel, korholóan.
- Messie, Káinra, hát nem olvasod a Bibliát?
- Ne szívass – egy hang felnevet.
A halálra rémült srácból egyszerre kitört a keserű, kínlódó, hisztérikus nevetés; kezdett felötleni benne a felismerés, hogy ezek esetleg szórakoznak vele, és a lehetőség gombóccá sűrűsödött a torkában.
- Éppen ti? Éppen ti emlegetitek?!
A vádló hang gazdája tett előre néhány lépést, Beslan érezte, hogy pontosan a széke mögött áll meg, de nem lép elé, hogy a szemébe nézzen, és ő a szemét sem merte levenni a vezérről, nemhogy a fejét elfordítsa.
- Ifjú barátunknak talán csak halvány elképzelései vannak arról, hol van, és mi lesz a sorsa. Roderick, kérlek, indulatok nélkül próbáljuk meg… átvészelni mindezt.
- Miért, itt marad? – kérdezte a Redlea névhez tartozó hang – Mitől fehér a hajad, hé?
Ez volt az a pont, ahol az iszonyatos feszültség, a keserűség és a tehetetlen, lefojtott vakrémület egyszerre lángot kapott és felrobbant, szétvetve a srác bensőjét; Beslan keservesen felzokogott, és felhúzva a lábát, összegörnyedt a fotelben.
Senki nem szólt pár mozdulatlan pillanatig; aztán a hatalmas termetű, medveszerű férfi lehajolt hozzá.
- Biztonságban vagy, kölyök. Többé nincs, aki bánt… – elharapta a mondatot, mert hazugság lett volna befejezni; de akkor a segítségére sietett valaki más. Egy hosszú, barna hajú alak, aki eddig nem szólt, most előrelépett és leült a fotel mellé, hogy az arca egy vonalban legyen Beslan lehajtott fejével.
- A nevem Necris – mondta egyszerűen. pár pillanatig várt, amíg csendesedik a fiú zokogása; aztán előhúzott egy kendőt a zsebéből, és odanyújtotta Beslannak.
- Töröld meg az arcod.
A srác akkor nézett föl, és érzékelte, hogy a keze, az arca csupa vér; az arcán megint kezdett eluralkodni a vakrémület, a szája sikoltásra nyílt; Necris lefogta a kezét, és csitítólag szólt.
- Ssshh. Hagyd, hogy Roderick beszéljen, és mindent megértesz. Fogd a kendőt.
A srác gépiesen nyúlt utána, és úgy kapaszkodott belé, mintha az valamiféle biztonságérzetet tudna neki nyújtani; Finn továbbra is ott állt mögötte, hogy lefogja, ha kell, mert a frissen teremtett vámpírok, tapasztalataik szerint, mindig megjósolhatatlan reakciókat produkálnak; de Beslan most megcsöndesedett, igyekezett nagyon kicsire összehúzni magát, időnként a visszafojtott sírástól – vagy sikoltástól – rázkódott a válla, és hallgatott.
- Rendben – bólintott Roderick a székben előtte, és kereste vele a szemkontaktust – akkor először mi mesélünk, aztán te. Időnk van bőven.
Beslan teljesen némán, mindennemű kérdések nélkül hallgatta meg Roderick komor hangon előadott beszámolóját, amihez aztán néhányan hozzátettek még néhány dolgot, időnként megtörölgette az arcát, de egyébként ugyanúgy kuporgott a fotelben. A neveket nem jegyezte meg, csak vérködös masszaként kavargott körülötte minden, ami nem álom vagy részeges fantázia volt, hanem a súlyos, megváltoztathatatlan valóság. És Beslannak, aki, úgy tűnt, az is marad, nem volt ideje végiggondolni semmit addig a pillanatig, ameddig fel nem szólították, hogy most ő következik.
Elmondta. Elmondott mindent. A férfiak komoran, leplezett döbbenettel hallgatták, némák voltak, mint a szobrok; csak a Necris nevű volt, aki megengedte Beslannak, hogy életében először odabújjon valakihez, és átölelje.
Mire eljött a hajnal, nagyjából sikerült vele megértetniük, hogy nincs visszaút.

 

 

Leégett a cigarettája.
Nem volt kedve másikat gyújtani; fáradtan legyintett, befordult az ajtón.

 

Leült mellé, bár nem kérte.
- A szavaknak mágikus ereje van, tudod.
Scout halkan, hitetlenkedve felnevetett; megrázta a fejét, két karjával hanyagul a pad háttámlájának dőlt.
- Nem hiszem el, hogy pont te jössz nekem ekkora baromságokkal.
A másik komolyan rápillantott. Elengedte a füle mellett a „pont te” mellékízét.
- Igen, én, mert a többiek nem mondanák. De ők is érzik, amit én tudok.
- Miért? Ha annyira mágikusak lennének a szavak, nem csináltad volna magad vissza régen emberi kinézetűre? – a hangja úgy csapott végig a másik hátán, mint az ostor – Ha annyira kurvára nagy varázslók vagyunk, miért nem mentünk már haza ebből a sötétségből? Toastkenyér és reggeli tea, hmm? Ehelyett menekülés, sikátorok, iszapos vér, mocsok… melyik a mágikusabb, mi?
A beszélgetőtársa várt egy darabig, türelmesen hallgatott, amíg a másik elmondja a monológját. Arra gondolt, micsoda veszélyekkel volna tele a szavak valódi, szűretlen varázsereje.
- Most hallgatsz? – kérdezte a másik élesen – Merthogy szép szavakkal tele van a padlás, és baromira nem segítenek, hogy áldozat is kerüljön, túl is éljem a következő éjszakát!
A társa rápillantott.
- Talán nem az én prédikációm fog meggyőzni. Egyszer fordítsd ki a sötétségedet, úgy talán könnyebb lesz megérteni.
Fölállt, és otthagyva a másikat a padon, elsétált.
- Honnan ez a nagy igazságérzet? – kiáltott utána Scout – Ez a sok okosság, amivel a többiek fejét tömöd?
Asker megállt, visszapillantott.
- Négyszáz éve élek ezen a világon, Ifjú. Nem hinném, hogy jogom volna eltékozolni az időmet.
Nem várta meg, amíg a másik újabb sértést vág a fejéhez; elbaktatott a gépház felé.

 

 

Magyar Gothic Club Լաըրա Արքանիան Fagyba írt titkok Darxite