Logo

The Theory of Midnight Souls

Az Éjféli Lelkek története

Further beyond the point of no return…

 

 

A repülőgép komor zúgása mögött alig fértek el hangok; a két alak elméjében nem lett volna hely semmi másnak, csak a pattanásig feszült idegek várakozásának. A harmadik alak, heverő test, ott volt közöttük; ők ketten úgy ültek mellette, a térdükön, egyenes derékkal, mintha bármelyik pillanatban ugraniuk kellene.
Nem néztek egymásra, halk szót is csak néhányszor váltottak.
- Most mi a szentség lesz? – kérdezte Blackmore, idegességtől vibráló hangon.
- Nem bocsátkozok feltételezésekbe – Lord a fejét ingatta.
- Egyvalamit akart, és azt… – kezdte a Brujah, de a nő felemelte a kezét.
- Ne! – és a férfi azonnal elhallgatott – Ne most! A lelkiismeretünkkel majd számolunk később. Most ő az első.
- Nem kellett volna ott hagynunk, igaz? – szinte könyörgő volt a hangja, megerősítésre várt. A nő arcán mintha mosoly suhant volna át.
- Nem – felelte – Ha Atyám egykor belenyugodott volna, hogy jobb lenne nekem a halál, nem lehetnék itt. Én sem akartam belenyugodni. Megérdemli az esélyt.
- Igazad van – adta meg magát Blackmore – Ha gyűlölni fog, akkor sem érdekel. Nagyon elszánt volt, igaz? – a hangjából a kérdés végére megint kifutott a bizonyosság.
Lord bólintott. Saját magán kívül talán még sosem látott senkit, aki ennyire meg akart volna halni, mint Mythlore. De talán pont attól fogva, hogy erre ráébredt, ettől fogva tudta, hogy nem hagyhatja.
A Brujah tekintete nyugtalanul rebbent ide-oda; Mythlore arcára, kezére; a katona ruházatának valószerűtlenül apró részletei ragadták meg a figyelmét, egy felfeslett cérnaszál, ami a gallérhajtóka széléről kibukkant, egy hajtincse, ami szinte kérdőjelbe csavarodva száradt rá a nyakára a vértől…
Megrázta a fejét. Most még nem kellene megbolondulni – ez még csak a kezdet, a dolog legkönnyebb része.
Nézte a mozdulatlan testet. A Gyermeke. Gyermekem, Mythlore – próbálgatta magában, még ki is húzta magát, mintha máris neki mondaná – Tudom, mit gondolsz, de ne félj, vigyázok rád, és… ehh, a fenébe, gyűlölsz, jól tudom. És végül is, mit is mondhatnék, hogy ne tedd? Ha túléled, hogy megértessem veled…
Blackmore, te idióta barom. Nem létezik olyan, hogy „ha” túléli. Túléli, mert TE vagy érte a felelős. Értetted?
Megborzongott; észre sem vette, ahogyan Lord őt nézi.

 

A kettőjük között heverő test megrándult; a férfi összerezzent, és tekintetét a nő arcára kapta; a halottsápadt arc megvonaglott, csukott szemhéjai felpattantak, a testén heves reszketés futott végig; ajka szétnyílt, vér bukott ki rajta, és üveges tekintettel bámult a Primogén arcába.
- Mythlore – suttogta megrendülten a férfi, két kezébe fogta a nő arcát, közel hajolt hozzá, hogy a hangja biztosan elérjen a kóborlóhoz – Itthon vagy. Hallod? Hazaértél – ajkába harapott, micsoda hazugsággal akarlak megetetni, de mégis megismételte, mert muszáj volt elhinnie, amit mond – Hazaértél.
A nő arcán nem látszott, hogy bármi is eljutott az elméjéig mindebből; mereven bámulta a férfit, de talán nem is látta, s aztán, mintha egy pillanat alatt darabjaira tört volna a bénultsága, felült, lendült a keze, és kimeresztett körmével végigszántotta a férfi arcát, Blackmore hiába hőkölt hátra és engedte el a nőt, a mozdulat váratlanul érte. A katona a következő mozdulattal már neki is ugrott volna a férfinak, ha Lord nincs résen; lefogta, átölelte, visszarántotta, lenyomta a fekhelyére, és az Újszülött akármilyen eszeveszett erővel próbált is szabadulni, a szorításából képtelen volt. Blackmore sápadtan, döbbenten nézte öntudatlanul vergődő Gyermekét, de nem mert közbeszólni.
- Mythlore – Lord hangja nagyon, nagyon lassú és nyugodt volt, ahogy egyik kezével lefogta a rángatózó testet, a másik kezével maga felé fordította a fejét, és közvetlen közelről a szemébe nézett – Mythlore. Vége van. Ismerünk. Vigyázunk rád. Vigyázunk rád. A kín elmúlik. Engedj be. Engedj be. Engedj…
Lassú hangon elismételte még néhányszor, amíg a katona heves reszketése alábbhagyott egy kicsit; akkor Lord végigsimított az arcán, és a tekintetén át belesiklott az elméjébe, úgy, mintha egy kínnal teli folyóba merülne el önszántából.
Mythlore abban a pillanatban mintha megnyugodott volna, izmai elernyedtek, a feje félrebillent, a szemét lehunyta; ajkai összezárultak, ökölbe szorított ujjain megenyhült a szorítás. Lord felnézett a férfira.
- Mit csináltál? – kérdezte a Primogén vibráló hangon.
- Elvettem a kínjait – felelte rekedten a másik – Aludni kényszerítettem. Nyugodt körülmények között akarom tudni, tiszta elmével, amikor először beszélsz vele.
- Én? – bukott ki a férfiből az ijedt kérdés.
- Te vagy az Atyja – felelte Lord.
- Segíts – nézett rá Blackmore; és Lord ismerte már eléggé ahhoz, hogy lássa rajta, a férfi most komolyan meg van rémülve. Fáradtan bólintott.
- Az Atyja te vagy – ismételte – én pedig a testvére leszek. Az egyetlen barátjának nevezett, amíg még élt… ezek a dolgok nem változnak se halál előtt, se utána.
- Igazad van – felelte megkönnyebbülten a Primogén, és végigpillantott az alvó katonán. Észrevette a vércsíkokat, amik a nő ajkáról csurogtak le az állára, a nyakára; fogta a zsebkendőjét, és vizet öntött rá az egyik ülésen heverő palackból, aztán azzal kezdte el tisztogatni az arcát. A nő meg sem rezdült az érintésére.

 

 

 

 

Csönd volt és a szoba nagy részén teljes sötétség; csak néhány gyertya világított, és az ágy fejéhez állított tompított fényű lámpa vetett glóriaszerű kört maga köré.
Blackmore az ágy mellett ült egy odahúzott széken, a háta görnyedt, ahogy a térdén megtámasztva a karját, tenyerébe ejtve az állát, az ágyban alvó nőt nézte.
A Gyermeke.
Aki annyira meg akart halni, annyira ijesztően nem akart élni… hogy ebből egészen biztosan oltári botrány lesz.
Azzal már nem is próbálkozott, hogy magában elpróbálja a mondandóját; úgyis csak szánalmasabban érezte volna magát tőle. A környezete majdhogynem idegennek hatott még a maga számára is; a nőt szívesebben vitte volna egyenest a főhadiszállására, de a raktár hangos volt és koszos, túl nagy volt a káosz, és felszereltség tekintetében is hagyott kívánnivalót maga után. A Primogéni szállására hozta tehát, egy, de la Rosa segítségével finom ízléssel berendezett palotába, ahol ő maga is ritka vendég volt; most azonban minden készen várta. Itt csönd volt, meleg és nyugalom.
Mythlore megrezzent, felnyitotta a szemét; Blackmore felegyenesedett ültében, és elkapta a tekintetét. Ha nem tudta volna, hogy most nagyon észnél kell lennie, alighanem megrémült volna attól az örvénytől, amit ott látott.
- Mythlore – mondta halkan. Látta a szemében, ahogyan a nő erőlködik, hogy visszaemlékezzen, dolgokat, helyeket, arcokat keresett szilánkokra hasadt elméjében, és ahogyan egy-egy tisztább kép felbukkant benne, egyre tágabbra nyitotta a szemét. Végül, amikor ránézett Blackmore-ra, és megránduló kézzel, beidegzett mozdulatával a pisztolyát kereste, a Primogén is megdermedt; a nő visszarántotta az ujjait, alig ébredt rá, hogy a fegyverei sehol, és valójában idegen ágyban fekszik, idegen ruhákban. Akkor hirtelen felült, ahogy odébb húzódott, felgyűrte a takarót és egészen a falnak lapult, onnan bámulta a férfi minden mozdulatát.
Hol van Midnight és Soulless? Ki ez? Ki vagyok… valójában?
Blackmore kinyújtotta felé a kezét, de gyorsan vissza is húzta, mert a nő láthatóan még jobban a falhoz húzódott; tanácstalanul nézte, és hirtelen úgy érezte, életében először halvány fogalma sincs, mit kellene tennie vagy mondania.
Ne! Érj! Hozzám!
Mythlore a férfit nézte, és miközben a rezdüléseit figyelte, amellyel az támadhatott, kétségbeesve próbálta magához rángatni szilánkokra töredezett emlékképeit. Emlékezett a torkolattüzekre, és most a felidézett villanások olyan élesek voltak, úgy fájtak, mintha közvetlenül a szemébe döfne a fény. Emlékezett egy kézre, amelyik az ő kezét szorította, és visszarántotta a zuhanásból – hol vagy, te kéz?! – emlékezett egy üzenetre… szóban kapta? Írásban? Vagy csak elképzelte, és soha el sem hangzottak a szavak? Senkit nem hagyunk hátra!…
Két arc bukkant fel a kapkodó rémületből, amelyeket saját halála tükörképében látott.
Te… volnál… az egyik?
A Primogén sóhajtott; lassan bólintott a nőnek, felállt, a háta mögött lévő asztalhoz lépett, és elvett onnan két kézifegyvert. Visszaült, és felé nyújtotta mindkettőt. Mythlore elmarta őket a kezéből, és ujjait szorosan ráfonta a markolatokra. A Primogén tudta, hogy az ösztönei most kezdenek működésbe lépni, és a nő végiggondolás nélkül is tudja a súlyukból, hogy a fegyverek töltve vannak – ha most elszabadul a pokol, Újszülött Gyermeke két mozdulattal megölheti.
Egymást bámulták – Blackmore feszülten, Mythlore élesen, riadtan, ugrásra készen.
A katona egész lényével, minden rezdülésével ráfogott a két ismerős markolatra; a mérhetetlen semmiben, ami körülvette, ezek voltak az egyedüli biztos pontok, az egyedüli biztos érzések. A fegyverek – otthon.
Aztán a férfi nem bírta tovább, meg kellett törnie a csendet.
- Mythlore. Üdvözöllek… az éjben.
A katona arcvonásai megkeményedtek, a tekintete besötétült, és így, kezében a pisztolyokkal, még sokkal, sokkal ijesztőbb volt az elszántsága, gondolta Blackmore.
A nő ujjai még erősebben szorították a két kézifegyver markolatát.
- Mythlore – kezdte, és igyekezett annyi gyengédséget vinni a hangjába, amennyire csak képes volt – Nagyon… sok mindent el kell mondanom, de az első… hogy örülök neked, és…
A nő arca meg sem rezdült; ujjain, sápadt bőrén azonban kifehéredtek a bütykök.
Blackmore ráébredt, hogy rosszul kezdte.
- A Menedékemen vagy New Yorkban, Mythlore. Biztonságban vagy. Akkor jössz és mész, amikor jónak látod, azonban…
Elhallgatott; nem, ez megint baromság, nem mehet akárhová, az egyelőre túl veszélyes volna. Hogy kire nézve, abban már korántsem volt biztos…
Szerencsére nem tűnt fel, hogy már másodjára akad meg a mondanivalójában, mert akkor Mythlore is megmozdult; felhúzott térdéről lecsúszott a takaró, és a nadrág alól kibukkant meztelen lábfeje. A Primogén úgy pillantott rá, mintha valami olyan bensőséges titkot lesett volna meg, amihez semmi köze. A nő megrezzent, maga alá húzta a lábát; a két fegyver még mindig ott volt a kezében.
Egész bensője remegett; azt hitte, kívülre is látszik, pedig kívülről ugyanolyan rezzenéstelen maradt, mint eddig, csak az arcán mélyültek el az árnyékok. De belül megint kezdtek kicsúszni az irányítása alól a nehezen összeszedett gondolatai; és érezte, hogy nem tudja visszatartani őket, mert valami nagyon mély, nagyon sötét, nagyon erős lassan beborítja az elméjét.
Blackmore várt egy percig; a hideg fémcsövekre pillantva visszakanyarodott a gondolathoz, hogyha közvetlen közelről arcba lövi ezekkel a pisztolyokkal, neki vége van. És a nő láthatóan meg nem döntötte el, mit fog tenni.
A Primogén sóhajtott, a szemébe nézett.
- Hadd kezdjem a közepén… téged úgysem a körítés érdekel, és abban amúgy sem vagyok a legjobb. Én vagyok, aki felelős azért, mert most itt vagy… de mostantól azért vagyok, hogy mindenben segítselek.
Mythlore érezte a kínt felhúzódni meztelen lábujjain át a bőre alá, fel egészen a szívéig. A kétségbeesés, amellyel nem találta partját az őt elsodorni készülő szökőárnak, mindenét összeroppantó hatalommal szorította a falhoz; levegőért kapkodott volna, mozdult volna, ha még képes rá; de a bénultság, amellyel saját végét volt kénytelen mozdulatlanul bámulva várni, nem hagyott neki esélyt.
Blackmore kínpadon érezte magát, ahogy a nő némán, mozdulatlanul bámult rá; mennyi mindent kellene a nyakába zúdítanom hirtelen… gyűlöli, ha segíteni próbálnak neki, és most el kell fogadnia, nem bízik senkiben, és most muszáj lesz megbíznia bennem, és egyáltalán, gyűlölt élni, és most…
Lord hangját hallotta: „Ne! Ne most! Most ő az első.”
- Engedd meg, hogy… elmondjak neked néhány dolgot. Tulajdonképpen egészen… sok dolgot kell mondanom – Blackmore sietve javította magát, és szinte várta, hogy a nő mikor neveti ki – Már tudhatsz sok mindent, de azt szeretném, ha… elhitethetném veled, hogy máshogy is lehet.
Kínosan ügyelt arra, hogy ne ejtsen ki egyetlen Seattle-i nevet sem; Mythlore falfehéren, szorosan összezárt szájjal, égő tekintettel bámulta, és azon küzdött, hogy ne látszódjon meg rajta, amit féken tart odabent. Akár tudja ez a férfi, akár nem, a gyengeség egyet jelent a halállal.
Üvöltött. Belül, hosszan, ahogy az iszonyat elborította, ordított.
Még a halál sem jelent feloldozást.
Blackmore lehajolt, és két üveget vett fel a földről. Az ágy szélére állította őket, aztán rápillantott Mythlore-ra. A katona érzékei abbahagyták az üvöltést, hirtelen, mintha magasról valami kemény padlóra zuhant volna mezítelenül, minden tagjában megérezte a vegytiszta, koncentrált vágyat – tudta, mi van a palackokban, megérezte, és mindennél jobban akarta őket. Csaknem leszédült ültő helyében az ágyról; szárazság lepte meg az ajkait, felkavarodott a gyomra, ahogy az eddig ismeretlen Éhséget mozdulni érezte magában. Hirtelen elfelejtette, hogy a két kézifegyverét önvédelemből tartotta a kezében, leengedte a karjait, de Blackmore gyorsabb volt, és kitalálta, mit akar; lecsavarta az első üveg kupakját, és odanyújtotta neki. A nő nem nyúlt érte, pedig azt hitte, megsüketül a fejében kavargó, akaratos sikolyoktól; Blackmore egészen közel nyújtotta az üveget, hogy megfoghassa, de aztán visszaült a székére, nem akart közelebb kerülni hozzá.
Mythlore ivott.
Szinte fuldokolva itta a nehéz, sűrű vitae-et; kínzó vágya erőszakosan magáénak akarta tudni minden cseppjét, közben a vérrel együtt növekedett a torkát fojtogató keserűség. A férfi, aki most őt nézte, leste minden mozdulatát, bizonyára azt hiszi, attól reszket, ahogy issza a vért; de Mythlore a visszatartott, könnyekkel keveredő üvöltéstől fuldoklott.
Vége. Mindennek vége. Bezárult a feje felett az iszonyat sötét torka, és ő elmerült.
Kiesett a kezéből az üveg, elgurult a gyűrött ágyneműn; a palack száján ingadozott egy vércsepp, aztán lehullott, és foltot hagyott az anyagon. Mythlore rettegve, meredten bámulta.
Blackmore akkor zárta köré mindkét karját, mert tudta, mi következik.

 

 

 

Magyar Gothic Club Լաըրա Արքանիան Fagyba írt titkok Darxite